BESZÉLGETÉS ÉLETRŐL, HITRŐL…

Pusztaszabolcs egy kedves kisváros Fejér megye keleti részén, melynek története több ezer éves múltra tekint vissza. Az Árpád-kori település neve akkor még Szabolcsként szerepelt a korabeli krónikákban. A Puszta előtagot sokkal később 1875-ben kapta, amikor a Vármegye Törvényhozása „községesített puszták”-ként hozta létre Pusztaszabolcs néven. Ekkor kerültek a szabolcspusztai területek báró Fould-Springer család birtokába melyet azután 1920-ban Fould-Springer Mária örökölt. A birtokon 1925-1927 között felépítettek egy nagyon szép eklektikus stílusban épült kastélyt, mely később Fould-Springer Mária, Wooster Frankkal kötött házassága révén a Fould-Springer- Wooster kastély néven szerepelt.

Ennek a valaha jobb napokat látott kastélynak a csodás kertjébe hívta meg a város szülötte, Zsuffa Tünde írónő egy kötetlen beszélgetésre életről, hitről, csodákról, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hírnökei közül: a rockzenész Szikora Róbertet, a világhírű idegsebészt Csókay Andrást, az író, költő Lackfi Jánost, a musical – és operetténekest Dolhai Attilát és a színészt Pindroch Csabát.

Még mindig a tegnap este hatása alatt, visszagondolva ezernyi gondolat kergeti egymást odabent. Millió dolgot tudnék írni róla, sőt sajog a szívem, hogy nem tudok átadni mindent, amit kaptam… Sokkal több volt ez az este, mint csodálatos, egyszerűen nem találom rá hűen a szavakat. Most mégis megpróbálom, mert úgy érzem egy ilyen estéről egyszerűen muszáj írni, hogy mindenki kicsit átérezze ennek a jelentőségét, az is, aki nem lehetett ott… Ennek az írásnak az olvasásába csak az kezdjen bele, aki rászánja az időt és érdekli ezeknek a nagyszerű, mélyérzésű embereknek az őszinte gondolatai…

Ők öten a NEK hírnökei közül meséltek hittel teli életük szépségeiről és megpróbáltatásairól a lemenő nap fényében. A hallgatóság itta minden szavukat és senkinek fel sem tűnt, hogy szép lassan ránk esteledett. A csillagfényes éjszakában őket hallgatva úgy éreztem a hithez és embertársainkhoz fűződő kapcsolataink sokunkban átértékelődött, ennek a végtelenül békés, szeretettel teli estének hatására.

Az est moderátora Zsuffa Tünde írónő bevezetőjében irányt mutatott beszélgetőtársainak, arról beszéljenek, ki milyen útmutatást hozott otthonról, mi vitte rá őket, hogy hitüket őszintén felvállalják mindenki előtt…

Az írónő meggyőződése, mai világunkban „Hitről, Istenről, Gondviselésről beszélni bátorság…”

Ez az öt Bátor ember az est folyamán azután nagyon őszintén tárta fel a hittel teli élet csodáit, megpróbáltatásait saját életükön keresztül. Lélektől-lélekig ható, történetek hangzottak el a beszélgetés során a több mint két órában egy meghatóan szépre sikerült estét szerezve a hallgatóságnak. Volt itt sírás-nevetés és sok-sok őszinte megnyilvánulás… igazi Példamutatás…

A résztvevők felfedték emberi gyengeségeiket… meséltek megpróbáltatásokról, melyek erősebbé tették őket. Mindezt a hitük erejével, mely minden viszontagságot kibírt, ugyanakkor a megpróbáltatásokkal teli út göröngyeit könnyedén átlépték a segítségével. Lélekben megerősödve bátrak, egyre merészebbek lettek, hitüket őszintén felvállalták a nagyközönség előtt.

Pindroch Csaba elmondta, Hitről, Istenről, Gondviselésről beszélni valóban nagy bátorság manapság. Úgy fogalmazott: „Ha heroinista lennék, a környezetem sokkal jobban elfogadná, mint azt, hogy hiszek Istenben.” Hogy mégis miért vállalta fel nyilvánosan? Elmesélte, sok támadás érte vallásossága miatt… Egy csomó embert indokolatlanul megnyert magának, akik addig színészként nem szerették, de egy csomót el is veszített, ismerőst-ismeretlent, kollégát, mégis kiáll hitéért, mert úgy fogalmazott „kevesen vagyunk”. Együtt, egymást erősítve jobb legyen.

Lackfi János végtelen humorával, mesélt életének apró csodáiról, utat mutatott a jelenlévőknek: Hogyan szeressük ellenségeinket? A hit útjának az állomásai a megbocsátás. A kulcsszó: akarom! Ha ezt őszintén akarjuk, a szívből való megbocsátás szintjét elérjük. Ő is elmesélte, mióta elvállalta hogy a NEK hírnökeként száll síkra a hitért, nagyon sok támadás érte. Az interneten kommentekben támadják, kikezdik a hírnököket, sokan galád módon, arctalanul mocskolódnak. Az igazságtalan vádak szíven találják és ez nagyon fáj. Megtanulta a Jóisten elé vinni és lerakni fájdalmát.

Szikora Róbert Zsuffa Tünde kérdésére, mesélje el ő tulajdonképp mikor tért meg, elmondta, a hit az nem magától jön, bár őt ötnaposan megkeresztelték, fiatal éveiben eltávolodott a Jóistentől. A hetvenes években egy beatzenész élete olyan hordalékkal járt, úgy belemerült az élet élvezetébe, hogy kezdett teljesen kiégni. Mindez folytogatta, csalódott, kiégett volt, amikor egy megpróbáltatásokkal teli napon fáradtan betévedt egy templomba kicsit megpihenni, szétnézni. Kint a perzselő nyári kánikula, negyven fok, a templomban kellemes hűvös, tömjénillat, végtelen nyugalom. Rajta kívül senki nem volt bent. Órákon át ült ott, nézegette a freskókat a falon, végtelen nyugalom töltötte el a szívét és arra eszmélt, hogy térdepel a padban és három szót ismételget: „Ne haragudj, bocsáss meg, szeretlek.” Akkor ott úgy érezte, bár a teste teljesen elnehezült, a lelke végtelenül megkönnyebbült. A templomból már más emberként lépett ki akkor. A pillanatok, melyek odabent óráknak tűntek olyan sokkszerű élmény volt számára, mert mint elmondta, „nem természetes, hogy a Jóisten utánad nyúl” de vele ezt tette akkor, nehogy végleg elmerüljön…

Csókai András az írónő kérdésére: „Csókai mikor értél végleg „haza”? A világhírű idegsebész megható őszinteséggel beszélt élete tragikus eseményéről, tíz éves fia elvesztéséről, hétköznapi problémáiról, melyen majdnem az élete múlt, végtelen egyszerűséggel. Elmondta nehéz ennyi művész között beszélnie. Elismerése beszélgetőtársai iránt nagyon szép gondolat… Szerinte a szent és a művész között nagyon sok a hasonlóság, mert a művész be tud látni a menyországba és a pokolba, a szent viszont benne él…

Az élet egyik legnagyobb tragédiája, amikor valaki elveszíti szeretett gyermekét. Hatalmas fájdalomként élte meg, majd teljesen tönkrement házassága súlyába majdnem belerokkant. Hatalmas szenvedésként élte meg, amit a saját bűneivel okozott feleségének. Csodaként élte meg megtérését negyvenkét éves korában. Meggyőződése, hogy a lelkiismeret Krisztus homályos hangja, mert, ahogy fogalmazott: „díjazza a Jóisten a bűnbánatot…” És valóban, hogy mennyire díjazza az élő példa rá, mert Krisztus segítségével megmentette házasságát diákkori szerelmével és még két gyermekük született. Az örök szerelem kulcsáról vallja: „A legfontosabb a megbocsátás, még akkor is, ha nem kérnek tőled bocsánatot.” Mindeközben olyan szeretettel nézett a közelben ülő élete párjára, aki élete minden bűnét megbocsátotta, hogy az ember akaratlanul is elkezd hinni az örök szerelemben…

Mesélt munkája kapcsán szent meggyőződéséről, hogy valójában a Jóisten gyógyít és a legjobb ötletei betegeivel kapcsolatban imádság közben jönnek és hogy ezt az orvostársadalom mennyire nem fogadja el. Mesélt élete legnagyobb sikeréről a szétválasztott sziámi ikrekről, melyet isteni csodaként élt meg…

Zsuffa Tünde a beszélgetés során elmondta, hogy augusztus 16-tól adásba kerül egy 12 részes portréfilm a 12 hírnökről. Aki a beszélgetéseket készítette Kuzmányi István, a Magyar Kurir és az Új Ember főszerkesztője. A hírnökök közül a jelenlévők közül már páran túl vannak ezen a beszélgetésen, Dolhai Attila tegnap délelőtt volt. Az írónő elmesélte, az interjú után órákkal felhívta őt Kuzmányi és elmondta Tündének, hogy még mindig Dolhai hatása alatt van…

„Dolhai olyan mély és megrendítő volt úgy, hogy Dolhai nem beszélt tragédiákról. Valamit hozott otthonról, egy természetes szerénységet, egy természetes intelligenciát, magától értetődő szeretetet, ami belém égett. Nagyon nehéz lesz űberelni ezt a többi hírnöknek…” Úgy hiszem, ez mindent elmond Dolhai Attiláról…

Attila alig tudott megszólalni ilyen felvezetés után.

És hogy Ő mit hozott otthonról, mit kapott kapaszkodónak az élethez? Elmondta ilyen dolgokról nagyon nehéz beszélni, mert az elején még nem biztos, hogy felismerjük és ha igen, mit csinálunk vele? A vízválasztó, amikor mindez tudatosodott benne az, amikor szülő lett. Amíg nem jönnek az élet nagy leckéi, addig ez nem tudatos. Mesélt a párválasztás bizonytalanságáról. Beszélt arról, bármikor, ha tanácstalan volt, mit is kezdjen a félelmeivel, az élet leckéit kivel beszélje meg, mindig egy kívülálló, egy pap tanácsát kérte. Mesélt édesanyja örökérvényű tanácsairól: „létezik egy mindenek feletti jóság, bízd rá magad. Úgy lesz, ahogy a Jóisten akarja, az lesz neked a legjobb.” Elmondta, a szentségeket, amit kapott ajándékba, égi áldásként élte meg. Attila szerint, ha csak beszélgetni megyünk egy pappal, már az is sokat számít.

Zsuffa Tünde elmesélte, amikor Erdő Péter bíboros átadta a hírnököknek a díszoklevelét, ő az arcukat figyelte meghatotta a látvány, hogy Pindroch Csaba és Dolhai Attila szeme könnyes volt… ekkor döbbent rá, hogy milyen jó választás volt mind a tizenkét hírnök és tudta ők bátran harcolnak majd együtt, egymást támogatva egy igaz ügyért, egy jobb világ megteremtéséért. Ez a kongresszus a szeretet ünnepe lesz!

Attila erre válaszul elmondta, azért sírt, mert végre megszabadult egy görcstől, hogy megvallhatja e vagy sem, miközben mélyen vallásos családban éli mindennapjait. Nagy szabadságot adott neki a felkérés, hogy végre felvállalhatja a hitét a nyilvánosság előtt. Különösen jó érzés volt számára.

Mesélt nemrég lezajlott hangszál műtétjéről és a lelkében dúló kételyekről hivatását illetően. Akik ismerjük őt, akkor nagyon sokan imádkoztunk érte, a gyógyulásáért, a Jóisten segítségéért. Bennem tulajdonképpen ez alatt a beszélgetés alatt tudatosult, miért nem hagyták őt elveszni az égiek…

Minden embernek kell, hogy legyen egy életfeladata… amihez szükséges az addig megtett út minden apró lépése. Senki nem az lenne, aki, ha nem pontosan a vele történteket élte volna át. Pont azokat kell életünk során megélnünk, tapasztalnunk, tanulnunk, amik azután elvezetnek életfeladatunkig, akár jók ezek, akár nem. Sokan imádkoztunk érte, hogy újra a színpadon állhasson erősen, egészségesen, mosolygósan, egekig szárnyaló hanggal, hisz Ő arra született, hogy örömöt adjon sok-sok embernek.

Dolhai Attilát közel tizennyolc éve ismerem. Meggyőződésem, hogy életünk során nem véletlenül találkozunk emberekkel, minden embernek feladata van az életünkben. Az első Mozart előadásakor tudtam, nekem ezzel a sráccal valami dolgom van az életben… Tizennyolc év kellett hozzá és egy ilyen beszélgetés, hogy rájöjjek, mennyi mindent kaptam tőle, mennyi mindenre megtanított az évek során. Többek között miatta visszataláltam ahhoz, amit gimnazista koromban annyira szerettem:

Mindig szerettem írni, sokkal jobban, mint beszélni. A gondolataimat, érzéseimet mindig könnyebb volt leírni, mint kimondani. Első cikkem tizenhárom évesen jelent meg az akkori Ifjúsági Magazin (IM) oldalán. Teltek-múltak az évek, az írás elmúlt, helyét más fontos dolgok vették át az életemben (család, gyerekek). Aztán egyszer a mindenható, vagy valaki odafönn úgy gondolta ezt kár lenne veszni hagyni és a sors az utamba sodort valakit, egy művészt akiért úgy éreztem megéri újrakezdeni írni. Eleinte csak magamnak, később másoknak, hogy akik nem olyan szerencsések, mint én, hogy élőben lássák, kicsit azok is élvezhessék, amilyen nagyszerű dolgokat hoz létre a színpadon, kicsit jobban-többen megismerjék mindazt, amiért él, amiben hisz… ez a művész Dolhai Attila. Sok minden másra is megtanított és megerősített a hitemben…

Tegnap este értettem meg azt is, miért éreztem mindig azt vele kapcsolatban, hogy a Jézus Krisztus szupersztárból a Getshemane ha megszólal tőle, teljesen más értelmet kap a dal, senki úgy nem tudja átadni, mint Ő. Talán azért mert ő valódi mélyről fakadó értéssel énekli, tényleg átérzi Jézus vívódását.

Végezetül egy apró momentum erről a csoda estéről és Attiláról: Zsuffa Tünde elmesélte, hogy amikor egy ilyen beszélgetésen Szegeden voltak, a beszélgetés végén egy idős néni odament Attilához, de ő nem értette, mit mondott neki a néni, csak a könnyes szemét látta és a néni átölelte őt. Attila utána elmesélte a többieknek, hogy ez neki akkor mennyire jól esett. Ezen tegnap este elkezdtek Csabáék viccelődni, hogy a beszélgetés végén mindenki ölelje meg Attilát… valóban jól esett, nekünk is…

Dolhai Attila nemrég egy interjúban úgy fogalmazott: „ mindenki, a boldogságot keresi, de boldog csak úgy lehet, ha boldoggá tesz másokat.” És valóban, ezek a nagyszerű emberek népszerűségükből fakadóan képesek arra, hogy hatással legyenek mások életére, képesek bárkit megváltoztatni, ezért fontos hogy ezt megfontoltan tegyék, saját életük példájával…

Számomra nagyon tanulságos, csodaeste volt. Nagyon sokat kaptam ezektől a nagyszerű emberektől: hitet, erőt, tartást, szeretetet, a megbocsátás képességét, útmutatást, megerősítést.

Különleges, jó érzés töltött el. Köszönöm nekik!