AJÁNLÓ…
Összevetés a több mint egy évvel ezelőtti bemutató és a mostani, 2022. január 7-i különleges előadás hatásairól, ahogy egy néző látta a darabot, akkor és most...
A bemutató utáni gondolataim a látottakról:
2019. november 22.
JÁNOS VITÉZ... PREMIER
Úgy gondolom Kukorica Jancsi és Iluska szívszorító szerelmi történetét nincs az a magyar, aki ne ismerné. Teljesen mindegy, hogy azt Petőfi Sándor gyönyörűszép elbeszélő költeményéből, vagy épp Kacsóh Pongrác csodás daljátékának szívhezszóló dalai nyomán, de szerintem kishazánkban mindenki ismeri, hisz ez a darab nemzeti kincsünk.
Szerb Antal írta róla:
„ A magyar irodalomnak vannak sokkal nagyobb szabású alkotásai, mint a János vitéz, de a János vitéz az, amit az ember szeretne odaajándékozni külföldi ismerőseinek, hogy megérezzék a magyar népjelleg melegségét, humorát, semmihez sem fogható báját, hogy megérezzék a magyar szív verését. Ebben a műben csodálatosan együtt van a magyar föld valósága és a magyar lélek álma. Ilyesmi, mint a János vitéz, a legnagyobbaknak is csak egyszer sikerül.” (Szerb Antal)
Ezzel tökéletesen megfogalmazta az eredeti mű jelentőségét, ami Kacsóh Pongrác daljátékára és annak most látott feldolgozására is nagyon igaz, mert a mostani előadással a Budapesti Operettszínházban egy olyan maradandó alkotás született, amivel az ember valóban szívesen büszkélkedik a külföldi ismerősök előtt, mert ez a darab látványos színpadra álmodásával és a darabban szereplő művészek fantasztikus játékával a világ bármely színpadán megállná a helyét.
A János vitéz máig tündöklő sikerének titka azt hiszem, abban rejlik, hogy a darab dalai, zenéje nemes, tiszta és magyar. Árad belőle a régi magyar falu levegője: „Én a pásztorok királya, legeltetem nyájam…”
Minden magyar büszkesége:
„ Három színű a zászló, harcra esketett…
Fényes győzelemre magyar vitézeim.
Mindenünk e zászló, sosem hagyjuk el,
A legszebb leányzó bokrétázza fel.
Pántlikát, pirosat emlékül tegyen…”
A darab csodaszép felnőtt mese, ami mégis attól válik széppé, hogy kortalan, mert minden korosztálynak megérinti a lelkét így vagy úgy, de mindenkinek mást jelent. A gyermekeknek a csodálatos mesevilágot, az álmaikban elképzelt gyönyörű tündérországot, délceg huszárokat, gyönyörű királykisasszonyokat. A felnőttek szemével nézve életük útvesztőit, bolyongást egy életen át, keresve az örök szerelmet, amit a legtöbb ember sosem talál meg… Egy álomvilágot, az élet és halál közötti határvonalat, ahol végre megtalálja az örök szerelmet és végre hazaér…
Mint ahogy Jancsi fájdalmasan megindítóan eldalolja a végén: „Pihenni vágyom szép Iluskám mellett…”
A darab rendezője újszerűen, de nagyon szépen egy egész élet történetét mesélteti el a kezdet és a vég és közte egy kalandos élet bemutatásával, egészen az élet végéig, sőt tovább… Ennek legszebb példája a harmadik szín, egy elképzelt világ, tündérország, mely akár a menyország is lehet hófehér, légies, megfoghatatlan tisztaságával. Végtelenül szépen keretbe foglalja a történetet az elején és a végén a két kicsi gyerek, egy kisfiú és egy kislány jelenlétével ábrázolva az élet örök körforgását, születést, halált, újjászületést.
A darab igazi küldetése szerintem a mai kor emberének mégsem ebben rejlik, vagy pont e mellett párhuzamosan igazából szól akaraterőről, kitartásról, arról, hogy egy szegény, nehéz sorból induló valakiből is lehet bárki, elérhet bármit, meghódíthatja a világot, csak erősen akarni kell, tűzön-vízen át. János vitéz kalandjainak sorát gyermek és felnőtt egyaránt a sajátjának, a hőssé válás csodás példájának tekintheti, hisz Jancsi bojtárgyerekből a betyárbecsületével huszárrá, hőssé válik! Bátorságot, elszántságot, reményt meríthetnek belőle a felnőttek is…
Bozsik Yvette balettművész, rendező, koreográfus odaadó munkájának köszönhetően egy mesésen gyönyörű előadás született, mely egyszerűen, mégis korhűen mutatja meg Petőfi korának világát, az egyszerű paraszti élet szépségét. A Kacsóh Pongrác által megálmodott darabot mai frissességgel, látványos, fordulatos, az apró részletekben rejlő szépségeivel, a daljátékot látványos táncszínházzal ötvözve…
A táncosokon látszik a sok munka, ami a gyakorlások mögött van. Amennyire egyszerre, tűpontosan tudnak együtt táncolni, akár a faluban a lányok gyönyörű körtáncát, vagy épp a huszárok indulóját csodáljuk, ahogy egy ütemre lendül a láb, azt egyszerűen élvezet nézni! Teljesen el tudnak varázsolni és tátott szájjal, gyermeki örömmel tudom nézni, ahogyan élnek és léteznek a színpadon! A legszebb mégis a tündérek légies tánca a csillagos égbolt alatt az élet tavánál, vagy épp a menyországban, ki minek képzeli… mint hófehér hattyú a csendes vízen, fenségesen suhantak, egyszerűen megfoghatatlan szépség áradt a táncukból. Teljesen be tudott szippantani az előadás, ez a csodavilág, a dalok, a táncok, mind-mind átjött és elvarázsolt.
Czigegler Balázs díszletei híven tükrözik az első felvonásban Petőfi korának, az egyszerű paraszti világnak a szépségeit, az elmaradhatatlan napraforgótengerrel. Hatalmas, pajtaszerű építményéhez foghatót még ma is láthat a Hortobágyon átutazó. A francia udvar királyi megjelenítését pedig rokokó stílusban. A palota hatalmas zongorája ékszerdobozként a kor stílusát idéző díszes falfestményekkel, tökéletesen jellemezve vele a hamis csillogást, a gazdagságot. A cikornyás vonalak, formák, mesés hangulatot árasztanak. Végül pedig a csodaszép mesevilág, tündérország tiszta, mennyei világát a csillagos égbolttal.
Berzsenyi Krisztina látványos, fantasztikusan szépséges, korhű motívumokkal díszített jelmezei gyönyörű kiegészítésként tökéletesen illeszkednek e három különböző világhoz és a szereplők jelleméhez, híven tükrözik azt… szemléletesen érzékeltetve a különbségeket: Iluska fiatalságát, szépségét, tiszta lelkét hófehér rokolyája, a gonosz mostoha korát és jellemét fekete, matyó hímzéses ruhájával szemléltetve. Vagy épp Jancsi gyönyörű hímzéssel díszített cifraszűr subája, ami melegséget áraszt. Nagyszerűen elválasztotta egymástól az egyszerű paraszti világot és a mesés részleteket: Kukorica Jancsi és Iluska egyszerű népies viselete és a francia királylány és udvarhölgyeinek túlcicomázott öltözete között hatalmas a kontraszt. A huszárok mentéjéről már nem is beszélve, ami szépen díszített, zsinóros, magyaros viselet a fess legényeken. Vagy épp „János vitéz őkegyelme, Szép Tündérországnak boldog fejedelme” huszár egyenruhája tündérországban már hófehérben.
Akik ezen a bemutatón művészetük legjavát adva igazán maradandót alkottak, szépet hagyva az utókornak, méltó utódokként örökítik tovább ennek a csodálatos alkotásnak minden nagyszerű pillanatát, elődeik mesés hagyatékát:
Iluska: Bordás Barbara
Minden szava őszinte, igaz és természetes volt, egyszerűen mindent elhittem neki. Tökéletesen belesimult a szerepébe, egy félénk, mostohája karmai között szenvedő, szerelmes üde fiatal lányéba.
Bordás Barbara Iluskája annyira természetes, egyszerű és kedves, hogy ha az oly csodásan csengő hangja nem lenne, amivel már rögtön az elején leveszi a lábáról a nézőt, akkor is nagyon szeretném a játékát. Üde színfolt és jól esik nézni, hallgatni. Szerintem a közönség soraiban a legtöbb férfi azonnal beleszeretett az Ő piros pántlikás Iluskájába… Barbara finom, üde bája vonzza a tekinteteket és elvarázsolt egyaránt mindenkit.
Ő az, aki nem csak magas színvonalon képes énekelni mind operett, mind operai stílusú dalokat, de mélyrehatóan, szívbemarkolón és megrendítően is tud énekelni úgy, hogy a könny is kicsordul a néző szeméből. A szerepe minden rezdülésével együtt él és hitelesen játssza.
Káprázatosan alakítja a gyönge szerelmes lánykát, akinek szíve mindig ugyanazért az ágrólszakadt, bojtár gyerekért dobog. A búcsú Kukorica Jancsijától, Bordás Barbara és Dohai Attila duettje a legszebb pillanatok egyike, ami könnyeket csal a nézők szemébe, végtelenül megindító… Barbara hatására Attila játéka lágyabb, érzelmesebb, hangja bársonyos, éneklése árnyalt, mint ahogy alakítása is finom és esendő, csodaszépen jeleníti meg az óvó szerelem érzését. Puhán, könnyedén énekelt, egyszerűen-természetesen árad belőle a hang. A végtelen szerelem érzését kidomborítva hangi és színészi játéka tökéletes harmóniát alkotott.
Ami ezeknél a jeleneteiknél gyönyörűséggel tölti el a nézőt az a kezek játéka. Csodaszépen jelenítik meg vele a vágyat, a játékos, szerelmes évődést, gyerekkoruk szép emlékével. Bozsik Yvette nagyszerű munkáját dicséri a mozdulat művészete, ami végigvonul az előadáson, emeli annak fényét.
Ők ketten a fiatalság hevével, de nagyon finoman érzékien játszanak, hangjuk szépen simult egymáshoz. Az elválásuk mély érzésekkel előadott dal, mely az ember szívéig ér, nagyon hiteles érzéki búcsú. Hatalmas, de nagyon egyszerű, szép érzelmek vihara dúlt a színpadon. Kettőjük nagyon erős, nagyon szép és meggyőző alakítása a szerelem gyönyörét és drámáját tárta a nézők elé.
„Megálmodtam réges-régen, hogy te lész az üdvösségem.
Te leszel a szívem párja, egymásé leszünk még te meg én.”
Egy csodaszép eskü az elválásuk, fájdalmas vallomás az örök hűségről…
Bagó: Langer Soma
Langer Soma Bagóként drámai erejű játékával, kellő komolysággal, bársonyos baritonjával tökéletes választás volt a szerepre. Hangjának csodálatos mélységeivel igazán méltó utóda az 1961-es felvételen Bagót éneklő Melis Györgynek. Ennek legszebb bizonyítéka csodálatos, megrendítő, játéka, mely könnyeket csalt a nézők szemébe. A darab egyik legszebb dalát Ő énekli végtelenül szívfájdítóan, amikor Jancsit szembesíti a fájdalmas igazsággal, hogy már semmije nem maradt, csupán a végtelen szerelme halott Iluskája iránt:
„Egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél.
Nem tud az írni, aki küldte, és aki küldte már nem él.”
Szívbemarkolóan énekli, előadásának köszönhető ezen a ponton a darab sokkoló hatása. Végtelenül szép rendezői elgondolás, amikor a dal közben elered az eső, Iluskát még az ég is siratja… Szerintem könnyáztatta lelkünk fátyolán át csodáltuk mindannyian ezt a szívbemarkoló pillanatot. Olyan megfoghatatlan szépség áradt belőle, amit szó le nem írhat, amibe belefacsarodik az ember szíve. A dal előadása nyomán egyszerre volt megnyugtató és felkavaró, nemes érzelmeket ébresztett a lelkünkben, könnyekké olvasztott legtöbbünket a nézőtéren. Szívszorítóan fájdalmas előadásáról egy másik nagy magyar szép gondolatai jutottak eszembe:
„ Megszűnik az anyag, csak a lélek muzsikál.” Kodály Zoltán
Francia királylány: Fischl Mónika
Fischl Mónika, egy igazi primadonna. Hangjával, játékával hitelesen formálja meg az elkényeztetett királylány karakterét. Az Ő francia királylánya egy nagyon érzéki, nagyon akaratos, végtelenül hiú szépség, aki jól bánik a karddal. Akit könnyed felszínesség jellemez, aki egyszerre csillog és vágyakozik kétségek között a „királyfira”, a délceg huszárkapitányra.
Mesés nő, gyönyörű hanggal, érzelemmel teli játékkal… nagyon jól illenek hozzá a fenséges, királynői szerepek, mert ízig vérig nő, figyelemfelkeltő. Gyönyörűen hozza szerepét, hangja csodálatos, mint maga az egész nő, egy igazi hercegnő a színpadon. Végtelenül elegáns lénye nagyszerűen illik a karakterhez. Bizonyította már számos szerepben, hogy kiválóan bánik a csábító típusú női szerepekkel. Ehhez elég megjelennie, körbenéznie, és, ha akarja, megáll a levegő. Magára vonzza a tekinteteket. Itt is beveti teljes rafinált női eszköztárát, hogy szíve választottját megszerezze. Amikor pedig János vitéznek mégsem kell, a sértett büszkeséget is nagyon meggyőzően láttatja. Csodaszép hangjával gyönyörűen játszott. Igazi primadonna-hang, ami különlegesen szépen szólt, betöltötte a termet… Játéka briliáns, nagyon élt a darabban… Úgy hozta az elkényeztetett, hisztis fiatal nőt, hogy bármennyire is rátarti, nem lehetett rá haragudni… A meseszép hatalmas zongorát pódiumnak használva Fischl Mónika gyönyörű hangjaival, megalapozta a második felvonás tündöklő hangulatát. Csodálatos hangokon, kétségek közt gyötrődve énekli:
„János vitéz te, én hős huszárom, te voltál szerelmem, te voltál az álmom…” Vitathatatlanul a darab királynője volt.
Francia király: Bodrogi Gyula
Bodrogi Gyula a francia király mulatságos figuráját végtelenül szórakoztatóan alakította. Gyula bácsi, ez a drága lélek annyira alázatos a munkája iránt és látszik, hogy mennyi gyakorlás van benne, amivel még a legapróbb részletekre is odafigyelt és kidolgozta, hogy minden egyes szerep, amiben csak játszik, annyira az Övé lesz, hogy el sem lehet képzelni azt, hogy más játssza. A karakter általa életre kel, elvarázsol, megnevettet, boldogsággal tölt el.
Soha célba nem érő, kicsit szenilis öreg kujont formázott királyként zseniálisan. Olyan szerencsés lehetett, hogy megkapta a darab igazi tejfölszerepét. Egyszerűen tobzódott, látszott rajta, hogy imádja a karaktert, ahogy ugrált, ahogy beszélt… zseniális alakítást nyújtott a közönség legnagyobb örömére.
János vitéz: Dolhai Attila
Életem legszebb emlékei közé tartozik, amikor kislány koromban az ágyam szélén ülve az apukám sokszor mesélt királyfikról, hercegkisasszonyokról, huszárkapitányokról és én mindig csillogó szemmel hallgattam. A mai napig él a vágy a lelkemben a szép felnőtt mesék iránt, csak ma már ezeket a meséket a színházban élem át és a mesélő, műfajának legjobbja: Dolhai Attila.
Mesél érzelmekről, szerelemről, szenvedélyről, barátságról, büszkeségről, emberségről, tartásról, örökérvényű igazságokról, az élet igazán nagy dolgairól... Ezekből olyan történetek kerekednek mindig, amelyek egyszerűen boldoggá tesznek, mint hajdanában az apukám meséi. És én újra és újra csillogó szemmel nézem-hallgatom, mert ez a kedves mesélő nagyon ért a mesék világához: hangja elringat, mint réges-régen apukámé, játéka pedig elvarázsol, valahányszor hallhatom... Álomvilágba vagy épp tündérországba repít…
Nem volt ez másként a bemutatón sem, mert tündérmese minden tekintetben. Boldogan emlékeztem vissza, hogy annak idején az én rózsaszín kishercegnő lelkem is pont ilyennek képzelte apukám meséi nyomán a daliás huszárokat. Ilyen volt végig ez a huszár kapitány is. Határozott, erős, sziklaszilárd jellem, bátorság, tartás, előkelőség, tisztaság, egyenesség, egy mesebeli jósággal és bátorsággal felruházott katona…
Minden egyes művésznél a legfontosabb talán az, hogy aki színpadra lép, olyan különleges személyiséggel rendelkezzen, és olyan hatalmas energiákkal tudjon közölni, amelyek leveszik a lábáról a nézőt. Dolhai Attila ennek a képességnek maximálisan a birtokában van…
A közönséget már a belépőjével levette a lábáról, pedig akkor még nem is délceg katona, csupán egy nincstelen, forróvérű pásztorgyerek. Akinek egész magatartásából sugárzik a kicsattanó életöröm, aki származását büszkén viseli. Egyenes, büszke tartás, őszinte, tiszta tekintet, szeme huncut csillogása olyan „semmivel nem törődöm” önfeledt boldogságról mesélt Iluskája ölében… Végtelenül szeretem azokat az apró gesztusokat, vonásokat, amiket belecsempész a szerepbe, amelyek egy szempillantás alatt megmutatják a karakter igazi énjét.
Beszédes tekintetéről pedig, ami Dolhai Attilára annyira jellemző, egy ismeretlen nézői vélemény:
Előadás végén a hátam mögött ülő házaspár férfi tagjának egy mondatára lettem figyelmes, aki így jellemezte: „Dolhait közelről érdemes nézni…” mire a párja megjegyezte: „Igen, mert az erőteljes hangja a terem legtávolabbi zugába is elér, de ami az arcára van írva, amit a tekintetében látni, az érzelmek tökéletes megjelenítése, az valami fantasztikus. Nincs még egy ilyen kifejező, tiszta tekintetű művész.” Valóban Attila művészetében azt hiszem, ez az összetettség hat a nézőre igazán. Az egész lényével játszik, nem csak a hangjával, a testbeszéddel, de a végtelenül kifejező tekintettel is. Gondolom ez a házaspár is látta már a szikrát a szemében Koppányként, vagy az átható, világfájdalmas tekintetét, ami az ember retinájába ég, hogy muszáj máshová nézni, mert egyszerűen nem lehet elviselni azt a nézést… Ez a fájdalmas, reményvesztett tekintet kötötte gúzsba a nézők lelkét most is, amikor elveszetten szorítja Iluska rózsáját…
Talán ezért is tud olyan elemi hatással lenni játéka a közönségre mindenkor. Hangja csodálatos mélységei mellett talán ez sikerének másik titka, meg persze az, hogy a színészmesterség minden csínja-bínja régóta a kisujjában van. A közönség szeretete árad felé és ez az áram oda-vissza átjárja őt is és a közönséget is. Ez inspirálja a mindig egy fokkal még tökéletesebb játékra… Új arcmozdulatokkal, új szemvillanásokkal és új hangszínekkel, minden mozdulatában, hanglejtésében, arcjátékában, szemzugában cinkos mosollyal illusztrálta az épp előadott dal minden sorát… egyszerűen tökéletesen benne élt a szerepben. Minden kétségbeesett pillantása beszédes volt… Arcán néha huncut, gyermeteg csibészséget:
„Én a pásztorok királya, legeltetem nyájam. Nem törődöm az idővel, a szívemben nyár van.
Szerelemnek forró nyara égeti a lelkem, amióta azt a kislányt egyszer megöleltem.”
Vándorútja végén pedig az Élet tavánál színtiszta szerelmet, reményvesztett kétségbeesést, világfájdalmas elkeseredést láttam…
Attila minden hangja szívből fakadt és szívhez szólt. Petőfi az én szememben nem csak költő, festő is volt egyben, mert végtelenül szemléletes költészetével csodálatosan lefestette a tájat. Mint ahogy Dolhai Attila sem csupán színész, énekes, hanem az illúzióteremtés nagymestere, festő is egyben, mert olyan kifejező hangsúllyal tudja kiejteni a szavakat, szinte lefesti, amiről énekel, csak tovább kell gondolni és a néző lelki szemei előtt máris megjelenik a Tiszapart. Látja a zöldellő mezőket ahol pipacs és búzavirág nyílik, a kis falut, a fatornyos templommal, a békés csendben ismerősen konduló kedves harangszót. A sáros-poros szekérutat, a végtelen pusztát, a haza induló nyájat, mindezt teszi végtelen kifejezően, ezer színes árnyalattal hangjában. Attila tökéletes, tiszta kiejtése által minden szót érteni, együtt adatik meg a zene öröme, és a szavak hangulata, az érzelmek áradásával.
Az érzelmek áradásáról, a reményvesztett tekintetéről, a rózsaszállal a kezében, vagy amikor a honvágyát a francia királylány előtt olyan szomorú érzelmi töltéssel énekli, az könnyeket csal a szemembe:
„Egy távoli ország a Szülőhazám az,
ott élni jó, ott halni jó, csak oda vágyom.”
Úgy belesűrítette a dalba az összes fájdalmát, hogy visszatért tőle az a székbeszegezős, levegőt nem vevős, katarzis-közeli érzés a nézőben… szépséges volt. Ugyanez a honvágy tündérországban még fájdalmasabb, még szívszorítóbb előadásában a hazahívó furulyaszó hallatán, a vágy a hazai táj után, nagyon megindító. Alakítása egyszerűen hiteles és meggyőző.
A 2022. január 7-i, születésnapi előadás után, érzésekről…
Az előadás különlegessége, hogy Dolhai Attila ezen a napon ünnepelte negyvenötödik születésnapját...
A premier utáni elragadtatásom a darab iránt semmit nem változott az eltelt több mint egy év alatt, szép emlékként élt bennem az a pár előadás, amit akkor láttam, ezért fokozott érdeklődéssel vártam újra…
Szellemes, kedves, szívszorító, megunhatatlan előadás volt akkor és most végre újra elmerülhettünk a történetben. Már a nyitány első hangjai megalapozzák a pozitív, örömteli hangulatot, hiszen a zene csodálatos dallamai folyamatos udvarlás a léleknek és könnyebbé teszik az ingerek befogadását, emeli a darab fényét. A bemutató óta eltelt idő alatt az előadás semmit nem veszített az értékéből, sőt most sokkal elementárisabb erővel hatott mindenki játéka tökéletes egészet alkotva.
Iluska: Bordás Barbara lényéből fakadó kedvessége, kislányos bája, magabiztos színészi játéka és mindig csillogó hangja most is biztosítéka a magas művészi színvonalnak. Iluskáját most is visszafogottan fájdalmas, teljes naivitással ábrázolta. Megjelenítésében az árva lány egy finom árny. A néző szinte úgy érezheti, akkor is Jancsi mellett van, amikor a valóságban nincs, nem lehet. Képes elhitetni, hogy testi valójának emléke lelki támasz szerelmesének.
Francia királylány: Lukács Anita
Lukács Anita Fischl Mónikához hasonlóan egy igazi primadonna. Ebben az előadásban a királylány szerepét Mónika helyett ő játszotta. Hangjával, játékával hitelesen formálja meg az elkényeztetett királylány karakterét ugyanúgy, mint Mónika és mégis alakítása nyomán egy teljesen más kép alakul ki a nézőben a karakterről. Játékában kis iróniával egy végtelenül affektált, felsőbbrendűsége teljes tudatában lévő francia királylányt személyesít meg. Túlzottan finomkodó, mesterkélt viselkedése természetes alakítás, amely gyémánt tisztaságú énekhanggal párosul. Míg Mónika királylánya szerethetőbb, addig Lukács Anita a negatív vonásokat emeli ki jobban, de ez tökéletesen bele illik a képbe. Két nagyszerű művésznő, egyazon szerepet személyiségükből fakadóan teljesen más megvilágításban láttatja.
Dolhai Attila ezen az estén a színpadon ünnepelte negyvenötödik születésnapját. Mondhatnám hogy munkával ünnepelt, de sokkal inkább azzal, amit a legjobban szeret: örömöt adni sok-sok embernek.
Alakítása a bemutató óta sokban változott, sokkal árnyaltabbá, kifinomultabbá vált. Játékával jobban érzékelteti azt az utat, ahogy Kukorica Jancsijából János vitézzé, egy igazi hőssé válik. Nagyszerűen láttatja, a „semmivel nem törődöm” önfeledt, felelőtlenül szerelmes bojtárgyerekből, hogyan lesz végül hős vitéz. Aki megbűnhődik gyarlóságáért, amikor szerelmes vágya elvonja figyelmét a kötelességéről, aminek a gazdája nyája esik áldozatul. Attila negyven öt évesen ezen az estén olyan szemtelenül csibészes, életörömtől kicsattanó fiatal pásztorgyereket varázsolt a nézők elé, hogy sok pályakezdő tanulhatna tőle...
Hangja hatalmas változáson ment át a bemutató óta eltelt év alatt. Most sokkal erőteljesebb, árnyaltabb, tisztán csengő. Bársonyosan simogatja az ember lelkét. Egy erőteljes ősforrás tiszta csobogásának hallani.
Meggyőző játékával és lenyűgöző énekhangjával tökéletesen testesítette meg azt a hős vitézt, aki Kosztolányi Dezső korabeli kritikája szerint három hős mitológiai alak tulajdonságaival is fel van ruházva. Véleménye szerint János vitéz tulajdonságai harmonikus ötvözete az akkád eposz hősének Gilgamesnek és a két nagy görög mitológiai alaknak, Orpheusnak és Odüsszeusznak, akik életük során hasonló utat jártak be, mint kedves vitézünk. Gilgames, akinek egy istennő ajánlotta fel kezét-szerelmét, de ő visszautasította és az örök élet keresésére indult… Orpheus, aki lement szerelméért az alvilágba, hogy visszahozza… Odüsszeusz, akinek vándorlása kedves vitézünkéhez hasonlatos, viszontagságos kalandok végén a hazatéréssel. Ha hősünket ilyen szemmel nézzük, nem csoda, hogy a nagy színházkritikus Kosztolányi anno egyszerűen a „magyar Odüsszeiának” nevezte a János vitézt… Attila ezen az estén nem csak egy forrófejű suhancot keltett életre mesterien, de sokszínű játékával elhitette egy igazi hőst látunk a színpadon, egy daliás, huncutmosolyú sok szenvedésen átesett huszárkapitányt is.
Valódi, kivételes színészegyéniség, aki magas fokú színpadi intelligenciával képes bármit elhitetni az arra fogékony nézővel. Csodásan zengő hangja simogatja az ember lelkét, játéka pedig szállni tanítja a képzeletet… Az 1961-es felvételen János vitézt Ilosfalvy Róbert énekelte, aki az ötvenes-hatvanas évek egyik legnagyszerűbb magyar operaénekese volt. A korabeli kritikák írták róla:
„Nemcsak minden regiszterében csillogó, fényes és átütő erejű hanganyagával, hanem a szerepek mind hangi árnyalatokban, mind színészi játékban megnyilvánuló átélésével aratta nagy sikereit.”
Ugyanezek a gondolatok fogalmazódhattak meg a nézőkben, akik ezen a számára jeles napon látták, hallották Dolhai Attilát a színpadon... Munka-szerelem részéről... Igazi örömjáték volt!
Mostoha: Papadimitriu Athina
Athina hatalmas, kellemes meglepetés, nagyszerű színfoltja volt ennek az előadásnak számomra, mert ezt a szerepet vele előzőleg nem volt szerencsém látni. Játékával mesterien mutatta meg, hogyan lehet felszabadultan mókázni a színpadon. Mert egy zsigerből utálni való boszorkány féle mostoha lenni, egy végtelenül gonosz és csúf boszorkány. Szinte sugárzott róla, hogy elemében érzi magát a kicsit sem pozitív szerepben, amivel viszont inkább szimpátiát váltott ki a nézőkből, mint ellenérzést, mert elvetemültsége mögött érezhető volt esendősége is.
Végül pedig az előadások kapcsán, akiknek odaadó munkájáról még muszáj említést tenni:
A premieren teljesen lenyűgözött a tánckar nagyszerű munkája, ezen az előadáson viszont volt alkalmam megfigyelni a színház fantasztikus emberekből álló énekkarát is, akik szintén gigászi munkát fektettek az előadásba végtelen zenei igényességgel, csodálatos hangokkal. Mind válogatott, kiváló énekesek, akik csodálatosan helyt álltak, játszottak is nem csak énekeltek. Közülük is kiemelkedett sokoldalúságával Altsach Gergely, aki a nyitó jelenetekben tisztán csengő énekhangjával a falu népét erősítette, majd a francia királyi udvarban epizódszerepben is helytállt. Az énekkar tagjai lelkes, örvénylő sokarcú tömegként töltötték ki a történetet ugyanúgy Jancsi falujában, mint a francia udvarban. Nagyszerű összjáték, fantasztikus hangok jellemezték őket.
Bartoló: Altsach Gergely
Kiélveztem az előadás minden gyönyörét régen is és most újra… tobzódtam ebben az igazi felnőtteknek szóló tündérmesében, mert néha borzasztóan nagy szüksége van a lelkünknek arra, hogy kicsit megálljunk a szürke hétköznapok állandó rohanásában és újra átéljük azt, amikor gyerekként igazi rajongással, szívvel-lélekkel bele tudtunk merülni az ehhez hasonló mesék tündérvilágába.
A premier utáni első elragadtatásban úgy gondoltam, és most újra felfedezve a darab szépségeit, ezek a gondolatok csak még inkább felerősödtek bennem:
Minden megvan ebben az előadásban, ami a nézők szívéhez szól és megérinti azt: szépség, harmónia, lelki felfrissülés. Ilyen előadások után mindig rácsodálkozom a színház, és a zene mágikus erejére, úgy élem meg, hogy: Újra és újra szerelmes leszek a színházba! Beleszeretek az ott uralkodó hangulatba, a varázslatba, az illúzióba, a zseniális színészi játékokba. A művészet célja ennél a darabnál valóban a gyönyörködtetés, a lélek gazdagítása.
Szerb Antal gondolatai érvényesek a János vitéz Budapesti Operettszínházi előadására is, mely szerintem nagy jelentőségű a színház történetében:
„Ebben a műben csodálatosan együtt van a magyar föld valósága és a magyar lélek álma.” Mert az egyik fő mondanivalója ennek a csodaszép mesének amellett, hogy bárki hőssé válhat nemes cselekedeteivel, az a régi értékeink megőrzése: az Alföld, a nyáj, a sárga cserebogár és a furulyaszó hazahívja a Tisza partjára a szerelmeseket mert Tündérország trónjánál, bármilyen hatalomnál értékesebb a hazaszeretet és a honvágy. Generációk nőttek fel úgy az utóbbi évtizedekben, hogy a hősiesség és az ősi magyar értékeink, a nemzeti önérzet megőrzése kezdett elhalványodni.
Kiss-B. Attila a Budapesti Operettszínház főigazgatója mondta a bemutató kapcsán anno:
„János vitéz valós figura és igazi hős volt…
A mai világban már alig akadnak hősök, pedig szükségünk lenne követendő példaképekre…”
Ezzel a darabbal csodálatos hagyomány tisztelet született az Operettszínházban. Igazi beavató színházat hoztak létre.
Szívből ajánlom mindenkinek: felnőttnek, gyereknek egyaránt, mindegy, hogy ismeri, látta már máshol-más előadásban a darabot. Aki ismeri és máshol már látta, annak egy új élményben lesz része, egy szívszorító János vitéz verziót nézhet meg, aki pedig még nem ismerte és először látja, az egy nagyon erős alapot kap az örök emberi értékekről…
Ez a János vitéz előadás a tisztaság, az egyszerűség és a jóságba vetett hit dicséretét zengi.
Írta: Kókainé Ibolya
