ISTVÁN A KIRÁLY… Beszámoló a 2021. október 8. péntek esti előadásról...

 2021. október 9.

A darab premierje óta az eltelt három évben sok magas színvonalú előadásban gyönyörködhettem ezeken a világot jelentő deszkákon, de ezen a tegnapi estén olyasfajta szárnyalást tapasztalhattam meg a színpadon, mint eddig talán még soha. Mindez köszönhető talán a járványhelyzet miatti színház nélkül töltött időnek. Egy dolog azonban biztos, ez után a nehéz időszak után mindennek sokkal nagyobb jelentősége lett életünkben, minden mondat, kimondott szó, gondolat új értelmet kapott, lett egy plusz jelentősége. Sokkal nagyobb hatással bír most a darab minden pillanata a nézőre. Ez a darab és benne minden szereplő egytől egyig egy hatalmas energiabomba, végtelen drámaisággal.

Ezen a fantasztikus estén láthattam a színpadon egy: földi bűnökről és égi tisztaságról szóló, fantasztikus élettel és őszinte érzelmekkel teli darabot teljes szépségében és hatalmas erejében megszólalni… az ő csodamuzsikájával. Dalaival egyszerűen nem lehet soha betelni, melyektől nem kapunk soha csömört, minden taktusa a vérünkké válhat. Ezen az előadáson most kitűnő minőségben hallhattuk, mely Makláry László karmesteri munkáját és a színház nagyszerű zenekarának és fantasztikus énekkarának munkáját dicséri. Ez az előadás azonban nem csupán a fül, de a lenyűgöző tánckar lélegzetelállító munkájának köszönhetően a szem színháza is. Mindez az összhatás teszi az előadást a maga szenvedélyével végtelenül lebilincselő, izgalmas és izgató, egyben lélekgyógyító, maradandó alkotássá.

Káprázatosan tökéletes munkát végzett a társulat a tegnap esti előadáson. Kiváló hangzás és látvány, nagyszerű színészi alakítások egytől egyig. Élükön persze az Istvánt alakító Sándor Péter és Koppányként Dolhai Attila, valamint a Rékát alakító Gubik Petra… hangjuk magasságai olykor az eget ostromolta.

Sándor Péter játéka most még inkább, mint eddig bármikor a szívemig ért. Mindig rácsodálkozom Péter hangjára, tehetségére és mind arra az összhangra, amit hangjával és játékával közvetít. Tökéletes jellembeli fejlődést rajzol, ahogy az elején még fiatal, bizonytalan, tapasztalatlan István a darab végére eljut egy erőskezű határozott nagy királlyá, felnő a szerephez. Előadásában az Oly távol vagy tőlem egyszerűen elképesztő volt, egy igazi fohász, segélykiáltás volt a dal:

„Mondd, mennyit ér az ember, ha bűntelen, de gyenge!

Mondd, mennyit ér, ha készül véres győzelemre.”   Mindezt fantasztikus átéléssel, vívódása olyan élethű volt, hogy az ember szíve belesajdult… a néző olyankor legszívesebben átölelné.

Gubik Petra gyönyörűen, végtelenül kifejezően mutatta meg Réka egyszerű, tiszta lelkét. Egyszerűen lenyűgöző, hangja, játéka és e kettő összhangja nála. A szerepben megcsillantotta a nőiesség minden báját, gyöngédségét, kedvességét, de alázatát is. Az első felvonás végi duettjük Istvánnal az est egyik fénypontja volt. Petra hangja megindít, ellágyít, ajkán a dallam valósággal kivirágzik. Soha nem láttam még ennyire vonzónak. Mint ahogy a darab végén, szívettépő könyörgése apja holttestéért sem volt még ennyire meggyőző, mint tegnap. A nézőnek vele együtt némán sírt a lelke…

Dolhai Attila Koppányát talán még soha ilyen összetettnek nem láttam. Játékában hatalmas a kettősség. Egyfelől ott van a hatalmas, megingathatatlan, sziklaszilárd erő, a mindent elsöprő akarat, de közben nyugalmat áraszt-sugároz magából, ám ugyanakkor végtelen esendő, sebezhető is egyben. Kitárt szívvel, természetes őszinteséggel játszott. Hangja, játéka minden eddigi Koppány alakítását felülmúlta. Tökéletesen kárpótolt ezen az estén mindenkit a nyáron elmaradt Koppányokért. Bár akkor sokunknak sajgott a szíve a nyári István turné lemondásáért, megérte a tegnap estére várni, mert Dolhai Attila hangja, játéka végigsöpört a színpadon és felülírt mindent, amit eddig Koppányként kaptunk tőle. Csupa erő, csupa tűz és szenvedély... végtelen energikus játéka közben azon gondolkodtam, miből merít ennyi erőt, honnét ez a vehemencia.

Hatalmas, markáns hangján, ha megszólal az félelmetes. Mintha az ég dördülne meg, vagy a menny akarna ránk szakadni, amikor a temetésen „Géza trónja engem illet…” felkiáltással István fölé tornyosult. A Szállj fel szabad madár pedig igazi rockos hanggal, erős indulatokkal és érzelmekkel frenetikus hatást gyakorolt a közönségre.

Kőkemény és agresszív, provokatív, egész kiállása, dölyfössége, a szúrós tekintete, amivel ölni lehetne. Játéka igazi tekintélyt parancsoló volt. Fejedelmi, dacos, büszke, ellentmondást nem tűrő, tombolva, ziláltan, az igazáért harcoló, dühödt lázadó… Sugárzott belőle az igazi, férfias, ősi magyar erő, a végletekig az elveihez ragaszkodó, az ősi hagyományokat tisztelő harcos tragédiáját tökéletesen ábrázolta, a darab egyik leg meghatározóbb jelenetévé téve lányával, Rékával való duettjét és ezzel kihangsúlyozva Koppány valódi igazságát, mely egyben a sorsa tragédiája:

„Pogánynak tartanak, mert szembeszállok a hódítókkal

Pogány itt mindenki, ha velem van, és nem Istvánnal.”

Kifinomult játékával el tudja érni, hogy Koppány vívódását megértsük, ezáltal a negatív figurát végtelenül esendő hőssé formálja… Attila Koppánya jó ember. Ezt a kétlelkű alakot egyszerűen nem lehet nem szeretni, hisz nem gonosz, csupán a végletekig hisz… hisz az igazában.  A darab csatajelenete olyan szívbemarkolóan sokkolóra sikerült, hogy hirtelen Arany János megrázó sorai jutottak eszembe róla:

„Fegyver csörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,

Vérszagra gyűl az éji vad:

Te tetted ezt, király!”

Amilyen energiával, elementáris erővel szárnyalt és vezette a népét, olyan mélyre zuhant lelkileg, amikor elveszti a csatát és István serege lemészárolja katonáit. Lelkileg hatalmas utat járt be az extázistól, amint büszkén mutat körbe a népén, a teljes magába roskadásig a veszteség súlya alatt és ezt Attila minden apró részletet végtelenül kidolgozott játékával tökéletesen érzékeltette is a nézővel.

Érzelmileg atomjaira hullott… Koppánya tettére eszmélve az önvád súlya alatt lelkileg teljesen összeroppant, amint a halott katonát a karjaiban tartotta. Hatalmas fizikai, de főleg lelki erő kell egy ilyen mélységű alakításhoz. Egy biztos ennyire kirobbanó formában már nagyon rég láttam. Játéka mindent elsöprő volt…  A darab végén örülnünk kéne István győzelmének, de valahol mégsem tudunk felhőtlenül. Ennek a történetnek a győztese sokunk szemében azt hiszem mindennek ellenére mégis Koppány.

A Budapesti Operettszínház 2018 nyarán nem akármilyen erőpróbát vállalt azzal, hogy ezt a nagyon igényes rockoperát színpadra állította, de ennél nemesebbet nem is választhatott volna. Mikor az előadások végén a közel ezer fős közönség felállva együtt énekli a Himnuszt, az boldoggá és meghatottá teszi az embert… az igazi egység érzése hatja át a szívét. A büszkeség, hogy magyarnak születtünk…

Írta: Kókainé Ibolya