2019. november 25.
JÁNOS VITÉZ... PREMIER
Budapesti Operettszínház
Úgy gondolom Kukorica Jancsi és Iluska szívszorító szerelmi történetét nincs az a magyar, aki ne ismerné. Teljesen mindegy, hogy azt Petőfi Sándor gyönyörűszép elbeszélő költeményéből, vagy épp Kacsoh Pongrác csodás daljátékának szívhezszóló dalai nyomán, de szerintem kishazánkban mindenki ismeri, hisz ez a darab nemzeti kincsünk.
Szerb Antal írta róla:
„ A magyar irodalomnak vannak sokkal nagyobb szabású alkotásai, mint a János vitéz, de a János vitéz az, amit az ember szeretne odaajándékozni külföldi ismerőseinek, hogy megérezzék a magyar népjelleg melegségét, humorát, semmihez sem fogható báját, hogy megérezzék a magyar szív verését. Ebben a műben csodálatosan együtt van a magyar föld valósága és a magyar lélek álma. Ilyesmi, mint a János vitéz, a legnagyobbaknak is csak egyszer sikerül.” (Szerb Antal)
Szerb Antal tökéletesen megfogalmazta az eredeti mű jelentőségét, ami Kacsoh Pongrác daljátékára és annak most látott feldolgozására is nagyon igaz, mert a mostani előadással a Budapesti Operettszínházban egy olyan csodálatos és maradandó alkotás született, amivel az ember valóban szívesen büszkélkedik a külföldi ismerősök előtt, mert ez a darab látványos színpadra álmodásával és a darabban szereplő művészek fantasztikus játékával a világ bármely színpadán megállná a helyét.
Az elmúlt években sok szó esett az operettek kapcsán Hungaricumról. Ha van Magyarországon, ami minden szempontból igazi Hungarikum, akkor ez vitathatatlanul annak számít történetét és szerzőit tekintve, hisz minden alkotó, akinek az elméjében ez a csoda darab anno megszületett, kishazánk legnagyobb művészei közé sorolhatók, igazi nagy magyarok… A János vitéz máig tündöklő sikerének titka azt hiszem abban rejlik, hogy a darab dalai, zenéje nemes, tiszta és magyar. Árad belőle a régi magyar falu levegője:
„Én a pásztorok királya, legeltetem nyájam…”
Minden magyar büszkesége:
„ Három színű a zászló, harcra esketett…
Fényes győzelemre magyar vitézeim.
Mindenünk e zászló, sosem hagyjuk el,
A legszebb leányzó bokrétázza fel.
Pántlikát, pirosat emlékül tegyen…”
Az elbeszélő költemény megálmodója Petőfi Sándor, majd Kacsóh Pongrác belőle készült dalműve, Heltai Jenő gyönyörű verseivel, Bakonyi Károly, a kor híres operett-szövegkönyv írója közreműködésével a 20. század első éveiben műfajteremtő volt a magyar operett megszületésekor. Az első igazán magyar témájú zenés színpadi játéknak 1904 november 18-án volt az ősbemutatója a Király Színházban, már akkor is óriási sikerrel, mint ahogy 2019. november 22-én negyven év után újra a Budapesti Operettszínház színpadán, ismét hatalmas sikert aratott…
A darab gyönyörű felnőtt mese, ami mégis attól válik széppé, hogy kortalan, mert minden korosztálynak megérinti a lelkét így vagy úgy, de mindenkinek mást jelent. A gyermekeknek a csodálatos mesevilágot, az álmaikban elképzelt gyönyörű tündérországot, délceg huszárokat, gyönyörű királykisasszonyokat. A felnőttek szemével nézve életük útvesztőit, bolyongást egy életen át, keresve az örök szerelmet, amit a legtöbb ember sosem talál meg… Egy álomvilágot, az élet és halál közötti határvonalat, ahol végre megtalálja az örök szerelmet és végre hazaér…
Mint ahogy Jancsi fájdalmasan megindítóan eldalolja a végén: „Pihenni vágyom szép Iluskám mellett…”
A darab rendezője újszerűen, de nagyon szépen egy egész élet történetét mesélteti el a kezdet és a vég és közte egy kalandos élet bemutatásával, egészen az élet végéig, sőt tovább… Ennek legszebb példája a harmadik szín, egy elképzelt világ, tündérország, mely akár a menyország is lehet, hófehér, légies, megfoghatatlan tisztaságával. Végtelenül szépen keretbe foglalja a történetet az elején és a végén a két kicsi gyerek, egy kisfiú és egy kislány jelenlétével ábrázolva az élet örök körforgását, születést, halált, újjászületést…
A darab igazi küldetése szerintem a mai kor emberének mégsem ebben rejlik, vagy pont e mellett párhuzamosan igazából szól akaraterőről, kitartásról, arról, hogy egy szegény, nehéz sorból induló valakiből is lehet bárki, elérhet bármit, meghódíthatja a világot, csak erősen akarni kell, tűzön-vizen át. János vitéz kalandjainak sorát gyermek és felnőtt egyaránt a sajátjának, a hőssé válás csodás példájának tekintheti hisz Jancsi, bojtárgyerekből a betyárbecsületével huszárrá, hőssé válik! Bátorságot, elszántságot, reményt meríthetnek belőle a felnőttek is…
Bozsik Yvette balettművész, rendező, koreográfus odaadó munkájának köszönhetően egy mesésen gyönyörű előadás született, mely egyszerűen, mégis csodálatosan korhűen mutatja meg Petőfi korának világát, az egyszerű paraszti élet szépségét. A Kacsoh Pongrác által megálmodott darabot mai frissességgel, látványos, fordulatos, az apró részletekben rejlő szépségeivel, a daljátékot látványos táncszínházzal ötvözve…
A táncosokon látszik a sok munka, ami a gyakorolások mögött van és amennyire egyszerre, tűpontosan tudnak együtt táncolni, akár a faluban a lányok gyönyörű körtáncát, vagy épp a huszárok indulóját csodáljuk, ahogy egy ütemre lendül a láb, azt egyszerűen élvezet nézni! Teljesen el tudnak varázsolni és tátott szájjal, gyermeki örömmel tudom nézni, ahogyan élnek és léteznek a színpadon! A legszebb mégis a tündérek légies tánca a csillagos égbolt alatt az élet tavánál, vagy épp a menyországban, ki minek képzeli… mint hófehér hattyú a csendes vízen, fenségesen suhantak, egyszerűen megfoghatatlan szépség áradt a táncukból. Egyetlen színházban sem tapasztaltam ezt a magas színvonalú munkát és összetartást, ami itt jellemzi nem csak a táncosokat, de az egész társulatot. Teljesen be tudott szippantani az előadás, ez a csodavilág, a dalok, a táncok, mind-mind átjött és elvarázsolt.
Czigegler Balázs díszletei híven tükrözik az első felvonásban Petőfi korának, az egyszerű paraszti világnak a szépségeit, az elmaradhatatlan gyönyörű napraforgótengerrel. Hatalmas, pajta szerű építményéhez foghatót még ma is láthat a Hortobágyon átutazó. A francia udvar királyi megjelenítését rokokó stílusban, a palota hatalmas zongorája ékszerdobozként a kor stílusát idéző díszes falfestményekkel tökéletesen jellemezve vele a hamis csillogást, a gazdagságot. A cikornyás vonalak, formák, mesés hangulatot árasztanak. Végül pedig a csodálatos mesevilág, tündérország tiszta, mennyei világát a csillagos égbolttal.
Berzsenyi Krisztina látványos, fantasztikusan szépséges, korhű motívumokkal díszített jelmezei gyönyörű kiegészítésként tökéletesen illeszkednek e három különböző világhoz, és a szereplők jelleméhez, híven tükrözik azt… szemléletesen érzékeltetve a különbségeket: Iluska fiatalságát, szépségét hófehér rokolyája, a gonosz mostoha korát és jellemét fekete, matyó hímzéses ruhájával szemléltetve. Vagy épp Jancsi gyönyörű hímzéssel díszített cifraszűr subája, ami melegséget áraszt. Nagyszerűen elválasztotta egymástól az egyszerű paraszti világot és a mesés részleteket: Kukorica Jancsi és Iluska egyszerű népies viselete és a francia királylány és udvarhölgyeinek túlcicomázott öltözete között hatalmas a kontraszt. A gyönyörű huszárok mentéjéről már nem is beszélve, ami szépen díszített, zsinóros, magyaros viselet a fess legényeken. Vagy épp „János vitéz őkegyelme, Szép Tündérországnak boldog fejedelme” huszár egyenruhája tündérországban már hófehérben.
Minden kornak megvannak a nagy művészei, fantasztikus tehetségei… A János vitéz 1961-es felvételén olyan neves művészek előadásában gyönyörködhetett a nagyérdemű, mint: Ilosfalvy Róbert-Jancsiként, Zentai Anna-Iluskája, Melis György-Bagója, vagy mint Gyurkovics Mária-francia királykisasszonya…
Akik a tegnap esti bemutatón művészetük legjavát adva igazán maradandót alkottak, szépet hagyva az utókornak, méltó utódokként örökítik tovább ennek a csodálatos alkotásnak minden nagyszerű pillanatát, elődeik gyönyörű hagyatékát:
Iluska: Bordás Barbara
Minden szava őszinte, igaz és természetes volt, egyszerűen mindent elhittem neki. Tökéletesen belesimult a szerepébe, egy félénk, mostohája karmai között szenvedő, szerelmes üde fiatal lányéba.
Bordás Barbara Iluskája annyira természetes, egyszerű és kedves, hogy ha az oly csodásan csengő hangja nem lenne, amivel már rögtön az elején leveszi a lábáról a nézőt, akkor is nagyon szeretném a játékát. Üde színfolt és jól esik nézni, hallgatni. Szerintem a közönség soraiban a legtöbb férfi azonnal beleszeretett az Ő piros pántlikás Iluskájába… Barbara finom, üde bája vonzza a tekinteteket és elvarázsolt egyaránt mindenkit.
Ő az, aki nem csak magas színvonalon képes énekelni mind operett, mind operai stílusú dalokat, de mélyrehatóan, szívbemarkolón és megrendítően is tud énekelni úgy, hogy a könny is kicsordul a néző szeméből. A szerepe minden rezdülésével együtt él és hitelesen játssza.
Káprázatosan alakítja a gyönge, szerelmes lánykát, akinek szíve mindig ugyanazért az ágrólszakadt, bojtár gyerekért dobog. A búcsú Kukorica Jancsijától, Bordás Barbara és Dolhai Attila duettje a legszebb pillanatok egyike, ami könnyeket csal a nézők szemébe, végtelenül megindító… Barbara hatására Attila játéka lágyabb, érzelmesebb, hangja bársonyos, éneklése árnyalt, mint ahogy alakítása is finom és esendő, csodaszépen jeleníti meg az óvó szerelem érzését. Puhán, könnyedén énekelt, egyszerűen-természetesen árad belőle a hang. A végtelen szerelem érzését kidomborítva hangi és színészi játéka tökéletes harmóniát alkotott.
Ami ezeknél a jeleneteiknél gyönyörűséggel tölti el a nézőt az a kezek játéka. Csodaszépen jelenítik meg vele a vágyat, a szerelmes évődést. Bozsik Yvette nagyszerű munkáját dicséri, szavaival élve, a mozdulat művészete, ami végigvonul az előadáson, emeli annak fényét. Ők ketten a fiatalság hevével, de nagyon finoman érzékien játszanak, hangjuk szépen simult egymáshoz. Az elválásuk mély érzésekkel előadott dal, mely az ember szívéig ér, nagyon hiteles érzéki búcsú. Hatalmas, de nagyon egyszerű, szép érzelmek vihara dúlt a színpadon. Kettőjük nagyon erős, nagyon szép és meggyőző alakítása a szerelem gyönyörét és drámáját tárta a nézők elé.
„Megálmodtam réges-régen,
hogy te lész az üdvösségem.
Te leszel a szívem párja,
egymásé leszünk még te meg én.”
Fájdalmas vallomás hűségről, egy csodaszép eskü…
Bagó: Langer Soma
Langer Soma Bagóként drámai erejű játékával, kellő komolysággal, bársonyos baritonjával tökéletes választás volt a szerepre. Hangjának csodálatos mélységeivel igazán méltó utóda az 1961-es felvételen Bagót éneklő Melis Györgynek. Ennek legszebb bizonyítéka csodálatos, megrendítő, játéka, mely könnyeket csalt a nézők szemébe. A darab egyik legszebb dalát Ő énekli végtelenül szívfájdítóan, amikor Jancsit szembesíti a fájdalmas igazsággal, hogy már semmije nem maradt, csupán a végtelen szerelme halott Iluskája iránt:
„Egy rózsaszál szebben beszél,
mint a legszerelmesebb levél,
Nem tud az írni, aki küldte,
és aki küldte már nem él.”
Szívbemarkolóan gyönyörűen énekli, előadásának köszönhető ezen a ponton a darab sokkoló hatása. Végtelenül szép rendezői elgondolás, a dal közben elered az eső, Iluskát még az ég is siratja… Szerintem könnyáztatta lelkünk fátyolán át csodáltuk mindannyian ezt a szívbemarkoló pillanatot. Olyan megfoghatatlan szépség áradt belőle, amit szó le nem írhat, amibe belefacsarodik az ember szíve. A dal előadása nyomán egyszerre volt megnyugtató és felkavaró, nemes érzelmeket ébresztett a lelkünkben, könnyekké olvasztott legtöbbünket a nézőtéren. Szívszorítóan fájdalmas előadásáról egy másik nagy magyar szép gondolatai jutottak eszembe:
„ Megszűnik az anyag, csak a lélek muzsikál.” Kodály Zoltán
Francia királylány: Fischl Mónika
Fischl Mónika, egy igazi primadonna. Hangjával, játékával hitelesen formálja meg az elkényeztetett királylány karakterét. Az Ő francia királylánya egy nagyon érzéki, nagyon akaratos, végtelenül hiú szépség, aki jól bánik a karddal és akit kicsit finomkodó, könnyed felszínesség jellemez, aki egyszerre csillog és vágyakozik kétségek között a „királyfira”, a délceg huszárkapitányra.
Mesés nő, gyönyörű hanggal, érzelemmel teli játékkal… nagyon jól illenek hozzá a fenséges, királynői szerepek, mert ízig vérig nő, figyelemfelkeltő. Gyönyörűen hozza szerepét, hangja csodálatos, mint maga az egész nő, egy igazi hercegnő a színpadon. Végtelenül elegáns lénye nagyszerűen illik a karakterhez. Bizonyította már számos szerepben, hogy kiválóan bánik, a csábító típusú női szerepekkel. Ehhez elég megjelennie, körbenéznie, és, ha akarja, megáll a levegő. Magára vonzza a tekinteteket. Beveti teljes rafinált női eszköztárát, hogy szíve választottját megszerezze. Amikor pedig János vitéznek mégsem kell, a sértett büszkeséget is nagyon meggyőzően láttatja. Csodaszép hangjával gyönyörűen játszott. Igazi primadonna-hang ami különlegesen szépen szólt, betöltötte a termet… Játéka brilliáns, nagyon élt a darabban… Úgy hozta az elkényeztetett, hisztis fiatal nőt, hogy bármennyire is rátarti, nem lehetett rá haragudni… A meseszép hatalmas zongorát pódiumnak használva Fischl Mónika gyönyörű hangjaival, megalapozta a második felvonás tündöklő hangulatát. Csodálatos hangokon énekli:
„János vitéz te, én hős huszárom,
Te voltál szerelmem, te voltál az álmom…” Vitathatatlanul a darab királynője volt.
Francia király: Bodrogi Gyula
Bodrogi Gyula a francia király mulatságos figuráját végtelenül szórakoztatóan alakította. Gyula bácsi, ez a drága lélek annyira alázatos a munkája iránt és látszik, hogy mennyi gyakorlás van benne, amivel még a legapróbb részletekre is odafigyelt és kidolgozta, hogy minden egyes szerep, amiben csak játszik, annyira az Övé lesz, hogy el sem lehet képzelni azt, hogy más játssza. A karakter általa életre kel, elvarázsol, megnevettet, boldogsággal tölt el.
Soha célba nem érő, kicsit szenilis öreg kujont formázott királyként zseniálisan. Olyan szerencsés lehetett, hogy megkapta a darab igazi tejfölszerepét. Egyszerűen tobzódott, látszott rajta, hogy imádja a karaktert, ahogy ugrált, ahogy beszélt…. zseniális alakítást nyújtott a közönség legnagyobb örömére.
János vitéz: Dolhai Attila
Életem legszebb emlékei közé tartozik, amikor kislány koromban az ágyam szélén ülve az apukám sokszor mesélt királyfikról, hercegkisasszonyokról, huszárkapitányokról és én mindig csillogó szemmel hallgattam. A mai napig él a vágy a lelkemben a szép felnőtt mesék iránt, csak ma már ezeket a meséket a színházban élem át és a mesélő, műfajának legjobbja: Dolhai Attila.
Mesél érzelmekről, szerelemről, szenvedélyről, barátságról, büszkeségről, emberségről, tartásról, örökérvényű igazságokról, az élet igazán nagy dolgairól... Ezekből olyan történetek kerekednek mindig, amelyek egyszerűen boldoggá tesznek, mint hajdanában az apukám meséi. És én újra és újra csillogó szemmel nézem-hallgatom, mert ez a kedves mesélő nagyon ért a mesék világához: hangja elringat, mint réges-régen apukámé, játéka pedig elvarázsol, valahányszor hallhatom... álomvilágba vagy épp tündérországba repít…
Nem volt ez másként a tegnapi előadáson sem, ami tündérmese minden tekintetben és én boldogan emlékeztem vissza, hogy annak idején az én rózsaszín kishercegnő lelkem is pont ilyennek képzelte apukám meséi nyomán a daliás huszárokat és ilyen volt végig a ma esti huszár kapitány! Határozott, erős, sziklaszilárd jellem, bátorság, tartás, előkelőség, tisztaság, egyenesség, mesebeli jósággal és bátorsággal felruházott katona…
Minden egyes művésznél a legfontosabb talán az, hogy aki színpadra lép, olyan különleges személyiséggel rendelkezzen, és olyan hatalmas energiákat tudjon közölni, amelyek leveszik a lábáról a nézőt. Dolhai Attila ennek a képességnek maximálisan a birtokában van…
És hogy mennyire valódi, kivételes színészegyéniség, arra a legjobb bizonyíték, hogy magas fokú színpadi intelligenciával képes bármit elhitetni a nézővel. Csodásan zengő hangja simogatja az ember lelkét, játéka pedig szállni tanítja a képzeletet… Az 1961-es felvételen János vitézt : Ilosfalvy Róbert énekelte, aki az ötvenes-hatvanas évek egyik legnagyszerűbb magyar operaénekese volt. A korabeli kritikák írták róla:
„Nemcsak minden regiszterében csillogó, fényes és átütő erejű hanganyagával, hanem a szerepek mind hangi árnyalatokban, mind színészi játékban megnyilvánuló átélésével aratta nagy sikereit.”
Aki ma Dolhai Attilát látja, hallja színpadon, ugyanezek a gondolatok fogalmazódnak meg a nézőben.
A közönséget már a belépőjével levette a lábáról, pedig akkor még nem is délceg katona, csupán egy nincstelen, forróvérű pásztorgyerek. Akinek egész magatartásából sugárzik a kicsattanó életöröm, aki származását büszkén viseli, egyenes, büszke tartás, őszinte, tiszta tekintet, szeme huncut csillogása olyan „semmivel nem törődöm” önfeledt boldogságról mesélt Iluskája ölében… Végtelenül szeretem azokat az apró gesztusokat, vonásokat, amiket belecsempész a szerepbe és amelyek egy szempillantás alatt megmutatják a karakter igazi énjét.
Beszédes tekintetéről pedig, hogy Dolhai Attilára ez mennyire jellemző:
Előadás végén a hátam mögött ülő házaspár férfi tagjának egy mondatára lettem figyelmes, aki így jellemezte: „Dolhait közelről érdemes nézni…” mire a párja megjegyezte: „Igen, mert az erőteljes hangja a terem legtávolabbi zugába is elér, de ami az arcára van írva, amit a tekintetében látni az érzelmek tökéletes megjelenítése, az valami fantasztikus. Nincs még egy ilyen kifejező, tiszta tekintetű művész.” Valóban Attila művészetében azt hiszem, ez az összetettség hat a nézőre igazán. Az egész lényével játszik, nem csak a hangjával, a testbeszéddel, de a végtelenül kifejező tekintettel is. Gondolom ez a házaspár is látta már a szikrát a szemében Koppányként, vagy az átható, világfájdalmas tekintetét, ami az ember retinájába ég, hogy muszáj máshová nézni, mert egyszerűen nem lehet elviselni azt a nézést… Ez a fájdalmas, reményvesztett tekintet kötötte gúzsba a nézők lelkét most is, amikor reményvesztetten szorítja Iluska rózsáját…
Talán ezért is tud olyan elemi hatással lenni a közönségre mindenkor. Hangja csodálatos mélységei mellett talán ez sikerének másik titka, meg persze az, hogy a színészmesterség minden csínja-bínja már régóta a kisujjában van, a közönség szeretete árad felé és ez az áram oda-vissza átjárja őt is és a közönséget is. Ez inspirálja a mindig egy fokkal még tökéletesebb játékra… Új arcmozdulatokkal, új szemvillanásokkal és új hangszínekkel, minden mozdulatában, hanglejtésében, arcjátékában, szemzugában cinkos mosollyal illusztrálta az épp előadott dal minden sorát… egyszerűen tökéletesen benne élt a szerepben. Minden kétségbeesett pillantása beszédes volt… Arcán néha huncut, gyermeteg csibészséget:
„Én a pásztorok királya, legeltetem nyájam
Nem törődöm az idővel, a szívemben nyár van.
Szerelemnek forró nyara égeti a lelkem,
Amióta azt a kislányt egyszer megöleltem.”
Vándorútja végén az Élet tavánál színtiszta szerelmet, reményvesztett kétségbeesést, világfájdalmas elkeseredést láttam…
A hangjáról pedig:
Attila minden hangja szívből fakadt és szívhez szólt. Petőfi az én szememben nem csak költő, festő is volt egyben, mert végtelenül szemléletes költészetével csodálatosan lefestette a tájat. Mint ahogy Dolhai Attila sem csupán színész, énekes, hanem az illúzióteremtés nagymestere, festő is egyben, mert olyan kifejező hangsúllyal tudja kiejteni a szavakat, szinte lefesti amiről énekel, csak tovább kell gondolni és a néző lelki szemei előtt máris megjelenik a Tiszapart és látja a zöldellő mezőket ahol pipacs és búzavirág nyílik, a kis falut, a fatornyos templommal, a békés csendben ismerősen konduló kedves harangszót. A sáros-poros szekérutat, a végtelen pusztát, a haza induló nyájat, mindezt teszi végtelen kifejezően, ezer színes árnyalattal hangjában… Hangja egyedi, csodálatosan bársonyos színeit élvezhettük. Attila tökéletes, tiszta kiejtése által minden szót érteni, együtt adatik meg a zene öröme, és a szavak hangulata, az érzelmek áradásával.
Az érzelmek áradásáról, a reményvesztett tekintetéről, a rózsaszállal a kezében: amikor azt hallani a hangján, hogy ő maga is meghatódik és férfias erővel küzd az elfogódottsága ellen, mert annyira beleéli magát, hogy a zöld fény a szemében, a csillogás egy könny-prizmán remeg, az nagyon megindító tud lenni… Amikor a honvágyát a francia királylány előtt olyan szomorú érzelmi töltéssel énekli, az könnyeket csalt a szemembe:
„Egy távoli ország a Szülőhazám az,
ott élni jó, ott halni jó, csak oda vágyom.”
Úgy belesűrítette a dalba az összes fájdalmát, hogy visszatért tőle az a székbeszegezős, levegőt nem vevős, katarzis-közeli érzés a nézőben… csodálatosan szép volt. Ugyanez a honvágy még fájdalmasabb, még szívszorítóbb előadásában a hazahívó furulyaszó hallatán, a vágy a hazai táj után, végtelenül megindító volt. Ismét bizonyította, újra és újra képes magát felülmúlni, minden előadáson valami új jellemvonást villantani fel, nagyon a helyén volt a mimika, és az összes gesztusa. Alakítása egyszerűen hiteles és meggyőző volt.
Kiélveztem az előadás minden gyönyörét… tobzódtam ebben az igazi felnőtteknek szóló tündérmesében, mert néha borzasztóan nagy szüksége van a lelkünknek arra, hogy kicsit megálljunk a szürke hétköznapok állandó rohanásában és újra átéljük azt, amikor gyerekként igazi rajongással, szívvel-lélekkel bele tudtunk merülni az ehhez hasonló mesék tündérvilágába.
Minden megvan ebben az előadásban, ami a nézők szívéhez szól és megérinti azt: szépség, harmónia, lelki felfrissülés. Ilyen előadások után mindig rácsodálkozom a színház, és a zene mágikus erejére, úgy élem meg, hogy: Újra és újra szerelmes leszek a színházba! Beleszeretek az ott uralkodó hangulatba, a varázslatba, az illúzióba, a zseniális színészi játékokba. A művészet célja ennél a darabnál valóban a gyönyörködtetés, a lélek gazdagítása.
Szerb Antal gondolatai érvényesek a Budapesti Operettszínház új bemutatójára is, mely szerintem nagy jelentőségű a színház történetében:
„Ebben a műben csodálatosan együtt van a magyar föld valósága és a magyar lélek álma.”
Ezzel a darabbal csodálatos hagyomány tisztelet született az Operettszínházban.
(Mindenkinek köszönöm az élményt, a rengeteg munkát, ami mögötte van, és hogy a lelküket teszik elénk, hogy örüljünk! Köszönöm az élményt nem csak a művészeknek, hanem a színház minden egyes dolgozójának, aki bármilyen módon részt vett az alkotásban, hisz az elismerés mindenkit megillet ezért a tökéletes kerek, egész gyönyörűségért.)
Írta: Kókainé Ibolya
